Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. fejezet

2010.01.14

Ren nyugtalanul forgolódott a futonján. Éjjel fél kettő volt, alig egy órája sikerült elaludnia, erre még álmában sem hagyják békén? Előfordult már máskor is, hogy rosszat álmodott, de ez most más. Ez rosszabb. Még sosem érzett ilyet. Ilyen fájdalmat. Ami nagy szó, ugyanis ő már sok mindent megélt. Talán többet is, mint az normális lenne. De ilyet vagy ehhez hasonlót még nem. Csak talán egyszer, de az nem lehet. Azt alig egy pillanatig érezte, de ez sokkal hosszabb. És sokkal jobban fáj tőle a mellkasa. De hogy miért, azt nem tudta.

 

Horo morogva felült, és halkan, de hevesen szidni kezdte szobatársát, amiért az a legszebb álmából zavarta fel mikor is…? – vetett egy pillantást a világító digitális órára a kisasztalon – fél kettőkor!

Idegesen felpattant és már fordult volna meg, hogy elkezdjen kiabálni, Ren mégis hogy képzeli ezt, mikor visszafojtott nyöszörgésre lett figyelmes. Meglepetten megpördült és társa futonja felé vette az irányt majd leguggolt mellé. Aggodalmasan figyelte az arcát.

Ren arcáról izzadtságcseppek folytak le, kipirosodott és fájdalmasan összevonta a szemöldökét. Gyorsabban szedte a levegőt.

Horo óvatosan a homlokára tette a kezét, majd egy szisszenéssel villámgyorsan el is kapta onnan. Ren szinte lángolt. Tűzforró volt az arca.

Körbekapta a tekintetét a szobán valami rongyot keresve, majd hogy azt nem talált, felpattant és a fürdőbe rohant a törölközőért és bevizezte. Mikor visszaért gyorsan ráterítette Ren homlokára, de gyorsan felmelegedett. Már épp azon volt, hogy hívja Annát, vagy inkább Faustot, ő azért mégiscsak jobban ért a gyógyításhoz, mikor Ren arca hirtelen megnyugodott.

Horo megkönnyebbülten fújta ki a levegőt és idegesen elmosolyodott. Rent ezért az „akciójáért” reggel még kapni fog a fejére, abban biztos lehet!

Kezével óvatosan végigsimított a fiú mellkasán, de hirtelen megállt. Az arcára fagyott a mosoly. Ren szíve nem dobogott. Megállt. És nem úgy nézett ki, mintha magától újraindulna.

- Mi…? – nyögte. Teljesen ledermedt. Nem tudott megmozdulni. Akkor meg végképp nem, mikor valaki lassan a vállára helyezte a kezét.

- Nyugi, Horo… - hallott egy szinte már idegesítően nyugodt hangot a háta mögül. – Én vagyok. – Igen, tényleg ő volt az. Ezt a hangot bárhol felismerné. Igen. Tao Ren állt mögötte, teljes valójában. És átlátszóan.

 

Asakura Yoh jól aludt. Szépet is álmodott. Sosem hitte volna, hogy egy nap Anna hajtása nélkül ilyen pihentető lehet.

Reggel mégis fáradtan ébredt. Olyannyira, hogy még felkelni sem volt kedve. Bár az sosem lett volna, de Anna mindig kirángatta. Most sem történt másképp.

- Ébresztő! – hangzott a parancs az ajtóból, mire szinte kirobbant a puha, vonzó ágyikójából. Menyasszonyával nem volt jó döntés ujjat húzni. – Edzés! Szólj Horoéknak is!

Yoh hevesen bólogatva elmerült a ruhásszekrényben, mire Anna távozott. Ekkor lejjebb vett a tempóból.

Kb. öt perc elteltével már szokásos szerelésében, zsebre tett kézzel „igyekezett” Renék szobája felé. Egy rövid kopogás után választ sem várva benyitott. Ám nem a megszokott látvány fogadta. A következőre számított: Ren a sarokban, füldugóval védekezik Horohoro földrengető horkolása ellen, vagy épp már távozott, de arra semmiképp sem gondolt, hogy Horo már ébren van. Márpedig ébren volt. Ekkor újabb meglepetés érte: Horo, mikor ébren van, rendszelesen eszik vagy álmodozik, de ezt semmiképp sem az erkélyen teszi. Viszont most ott volt. Térdelt, kezeit a korláton összefonta és kifürkészhetetlen tekintettel meredt a semmibe. Ezzel szemben Ren sehol. Vagy ő is a korláton az eltakart résznél, de ez nem valószínű.

- Öhm… - szólalt meg bizonytalanul – Jó reggelt. Ren hová lett? – pillantott körbe.

Horo nem reagált. Yoh már azt hitte, barátja megnémult vagy még mindig alszik, mikor váratlanul megszólalt;

- Elment.

- Mi? – vonta össze a szemöldökét értetlenül. – Hova? Vissza Kínába?

Horo megrázta a fejét, majd hirtelen megremegett, mikor egy heves hang szidni kezdte maga mellől.

- Idióta! Nem mentem sehova, de azt hiszem, ezt már tisztáztuk. – Yoh egy pillanatra ledermedt, mikor felismerte Ren hangját. Most már semmit sem értett.

Horo fáradtan felsóhajtott.

- Azt hittem, csak álmodtam… - motyogta fáradtan

-… felébresszelek? – kérdezte fenyegető hangon

- Ne, ne, inkább ne… - rázta meg a fejét enyhe idegességgel. – Nem volt egy szép álom, de ha te keltesz fel, a valóság rosszabb lesz…

- Bölcs döntés.

- H-hé, srácok… - szerezte vissza Yoh a hangját rövidtávon – Nem magyaráznátok meg a beszélgetésetek lényegét? – vigyorgott idétlenül

- Nem – vágta rá Ren kissé gyorsabban, mint akarta, vele szemben Horo érdeklődő „igennel” válaszolt. Csúnyán nézett Renre.

- Gyerünk, haver, már én is kíváncsi vagyok, egész este könyörögtem hogy elmondd, de nem jutottam semmire, most már mondd el!

- Fenét! Hidd el, nem vagy rá kíváncsi.

- De igen! Miért vagy ilyen makacs?

- Mert igazat mondok.

- Hé, tényleg igazat mondd, de azért elmondhatnád nekik… - hangzott a zavarba ejtően ismerős hang a szekrény mélyéről, majd a hozzá fűzött dörömbölés is, ami egyértelmű jelet adott gazdája szabadulni vágyására.

- Pofa be!

- Mi folyik itt? – meresztett nagy szemeket Yoh a helyzet miatt

- Nem akarod tudni.

- De Ren, hallod, hogy akarja, miért nem mondod meg nekik?

- Semmi közöd hozzá! – vágta rá az említett mogorván, de rögtön bánta is, mivel tudta, hogy most egyértelműen hazudott, de nem szólt többet.

- Már hogy ne volna!? Csak engedj végre ki innen, és megmutatom, mennyi közöm is van hozzá! – kiáltott fel

- Hogy aztán halálra idegesíts? Nagy francokat, majd ha már kilométerekre leszek innen odaadom a kulcsot Horonak, ő majd kienged. Talán.

- De Reeeeeeeen – nyávogott -, olyan gonosz vagy!

- Én? Ó, tudok róla – mosolygott ki a paraván mögül ártatlanul.

- Mi a…? – hebegte most Yoh, mikor meglátta Rent. Akinek a mellékelt ábra szerint nem volt szilárd teste, ugyanis Yoh átlátott rajta. Milliméterre pontosan látta a mögötte terpeszkedő fát minden ágával együtt, bár csak halványan. – Veled meg mi…?

- Valami!

- De…

- Majd később!

- Ki vele! – szállt be Horo is

- Találd ki!

- Reeen…! – hördült fel figyelmeztetőn

- Most komolyan, haver, mondd el! – kérte Yoh – És még valami… Mit keresel a szekrényben, mikor itt vagy? És miért vagy áttetsző?

Ren elsápadt. A második kérdést meg sem hallotta.

- Az nem én vagyok! – kezdett heves tagadásba

- Akkor ki? – vonta fel a szemöldökét Yoh érdeklődve

- Ööö… - Ren nem igazán tudta, erre mit válaszoljon, ugyanis még ő sem tudta teljes bizonyossággal. – Öö… Tao Ren…?

Yoh kétkedőn bólintott.

- Akkor mégis te vagy.

- Nem! – rázta meg a fejét idegesen

- Bizonyítsd be!

- És mégis hogy!?

- Nem tudom, találd ki te!

- …Mi ez, valami kínvallatás!? Különben is, mit érdekel titeket, mi van velem?

Yoh tekintete megenyhült látva a mindjárt kiboruló fiút.

- Mert te a barátunk vagy, Re…

- Én nem vagyok Ren!

- …Hogy mi?

- Nem érted? Az én nevem még véletlenül sem Tao Ren!

- Akkor meg mégis mi?

- Nem tudom, nem emlékszem, érted!? Ezt már rég kitörölték belőlem, halvány lila gőzöm sincs, ki voltam Ren előtt!

Yoh megütközve nézett rá. Horo is.

- Azt hiszem, ezt nem értettem…

Ren fáradtan felsóhajtott. Elege volt mindenből, talán jobb lenne, ha most azonnal felszívódna, de ezt így nem teheti meg, mert drágalátos „barátja” a szekrényből biztos elmesélne nekik mindent az elejétől a végéig. Az pedig nem jó.

- Jobb is – kezdett bólogatni, miközben a fent említett bútordarabhoz lépett -, így megkönnyítitek a dolgom – megragadta a kilincset. – Fejre vigyázni! – kirántotta, majd gyorsan oldalra lépett, mielőtt még meglepett ismerőse ráesik és elzárja a menekülő utat.

- …Mi a…? – hallotta Yoh meglepett nyögését a háttérből, de nem törődött vele, megragadta a fiú karját és az erkély felé kezdte húzni.

- Gyerünk innen!

- Mi…? Nem! – nyerte az vissza a lélekjelenlétét és megpróbálta kirántani a kezét Renéből, de eme ténykedése jól látható kudarcba fulladt, ugyanis a fiú sokkal erősebbnek bizonyult nála. – Nem mehetünk csak így el!

- Miért nem!? – meredt hátra dühösen

- Itt hagynád őket így!?

- Naná!

A srác megütközve nézett rá.

- Beléd tényleg nem költözött semmi emberség?

- Mint láthatod, és most tűnés! – fordult volna vissza, de egy határozott hang az ajtóból megállította.

- Itt maradsz! – szólt Anna beljebb lépve.

Ren ledermedt. Meg Horo, sőt Yoh is. Kivéve szellemszerű barátunk „potyautasát”.

- Húú, biztos te vagy Anna! – lelkendezett nem törődve a megbotránkozott pillantásokkal – Ren sokat mesélt ám rólad! Azt mondta, rabszolgahajcsár vagy, és hogy… - lendületes monológját egy a szájára tapadt kéz zavarta meg.

- Pofa be! – sziszegte Ren „kicsit” idegesen – Meg akarsz ölni!?

A fiú elvigyorodott a kérdésre.

- Óó, már nem tudlak, halott vagy – előre pillantott és ismét belekezdett volna a mesélésbe, de ez újfent meghiúsításra került, méghozzá egy jó nagy ütés által, ami a feje tetejét célozta be.

- Azt mondtam, pofa be… - morogta Ren

- Ajj, ne csináld már… Ezt most muszáj volt!? – háborgott

- Igen, képzeld, muszáj volt! – ismételte meg az ütést, majd a balkon felé indult vele, de nem jutott messzire. Anna hangja ismét megállította.

- Megállj! …Ki a rabszolgahajcsár? – villant meg a szeme

Ren idegesen felszisszent, majd morogni kezdett.

- Ez is a te hibád! – meredt le barátjára, aki erre szélesen elvigyorodott

- Látod, látod, Ren, nem kéne gonoszkodnod velem, és a világ mindjárt jobban működne körülötted – csóválta a fejét rosszallóan, de a vigyort nem lehetett volna le vakarni róla. Márpedig Rennek most határozottan az volt a célja.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.